Ha szórakozásról van szó, akkor a megszokások embere vagyok: vannak bejáratott előadók és helyek, ahova szívesen eljárok ha ki akarok rúgni a hámból. Ettől függetlenül időről-időre előfordul, hogy kilépek a megszokott köreimből: ilyen volt az az este is amikor elhatároztam, hogy lecsekkolom egy ismerősömnek, Domának a koncertjét a belvárosi Gödör Klubban és lövök pár képet az eseményről.
Soha nem voltam még korábban a Gödörben, de úgy voltam vele, hogy hagyom magamat meglepni ezért gyorsan a vállamra kaptam a fotós táskámat és elindultam a Király utcába. Ahogy megláttam a bejáratot - és mellette a retro stílusban kinyomott műsoros plakátot - egyből tudtam, hogy jó lesz ez az este.
Odabent a hangulat az kicsit olyan volt, mint a rock bandák összecsapása a Scott Pilgrim a Világ ellenben: kevésbé felkapott bandák játszottak nagy átéléssel a lelkes közönségnek, akik között könnyen tudtam mozogni és a kis teremben hamar megtaláltam a jó szögeket a fotózáshoz.
Domával hamar összefutottunk a pultnál és gyorsan koccintottunk is egy unicummal, ami neki már a sokadik volt aznap este. Régóta ismerjük egymást edzésről, de ez volt az első alkalom, hogy kötetlenül beszélgettünk. Ő hangmérnökként dolgozik a saját stúdiójában és benne van több amatőr zenekarban, többek között az itt fellépő Amberjack-ben is. A koccintás után a zenekar már a színpadon is volt, rutinosan pattintva össze a hangtechnikát.
Zsigereimben éreztem, hogy ez fasza lesz és az Amberjack nem okozott csalódást: nem tudtam eldönteni, hogy mire hasonlít: félúton volt egy Nirvana album és egy Robert Rodriguez film soundtrack-je között. Erre már rendesen megmozdult a nézőtér, ami még színesebb képet mutatott mint idáig és persze én is nagyokat huhogtam a korábban ismeretlen számok végén. Domáék abszolút beleadtak apait-anyait, mintha legalább több ezer embernek játszanának. Elnéztem ezeket a fiatal srácokat akik valami hatalmas lelkesedéssel és örömmel csaptak a húrok közé és végtelenül örültem, hogy itt vagyok ezen a koncerten és megörökíthetem ezeket a pillanatokat.
Az utolsó szám után már én is legalább annyira fáradt voltam, mint a zenekar tagjai és a kilépő italomat szorongatva gratuláltam nekik a pultnál. Ekkor lépett oda hozzám egy lánycsapat, hogy “dolgozom-e még?” amire csak annyit tudtam mondani, hogy persze és boldogan kattintottam el az este utolsó képkockáját.
Az utómunka során nagyon kíváncsi voltam, hogy sikerülnek a képek, mivel a sötét nézőtér és a kivilágított színpad elég nagy kihívás a digitális szenzoroknak, de jó párosításnak bizonyultak a Lumix S5 vázaim a fényerős fix objektívekkel, elégedett vagyok a végeredménnyel.