A filmkészítés nem szóló műfaj, mégis sokan vagyunk, akik szakmát váltva, egyedül vágunk bele a szabadúszó karrierbe, ami számos buktatóval jár, amit meg kell tanulni kezelni. Számomra nagy segítség volt ebben a folyamatban, hogy részt vettem egy közel egy éves művészet terápiás csoportfoglalkozáson, amelynek végén zárómunkaként megcsináltam a rólam szóló képzeletbeli film előzetesét generatív AI eszközök segítségével.
Hosszan lehetne ecsetelni, hogy a 10 éves pályafutásom alatt mennyi mindent kellett megtanulnom, kitapasztalnom, hogy annak a tudásnak a birtokába kerüljek, amellyel ma rendelkezem. Ennek nagyon nagy részét önállóan, autodidakta módon sajátítottam el, és szépen lassan hozzászoktam, hogy elsősorban a saját képességeimre támaszkodjam.
Nem nehéz elképzelni, hogy ez mennyi frusztrációval jár, amin legtöbbször a lelkesedés és/vagy az elszántság át tudja lendíteni az embert, de ha a kiégés bekopog az ajtón, akkor bizony ezek már nem segítenek, és nem marad más, csak az a rengeteg nyűg, ami egy ennyire összetett munkának a természetes velejárója. Így jártam én is, és nagyon azt éreztem, hogy abbahagyom azt, amiért ennyi évig dolgoztam.
Szerencsére nem vagyok az a típus, aki könnyen felad dolgokat, és hamar rájöttem, hogy segítségre van szükségem, hogy átlendüljek ezen a holtponton. A személyes terápia mellett nagyon sokat segített, hogy találkoztam a Belső Kép csapat hirdetésével, akik olyan művészet terápiás csoportot vezetnek, ami a képalkotás köré van felfűzve.
Korábban nem volt még tapasztalatom önismereti csoportmunkával, így nem tudtam, hogy mire számítsak, de a heti rendszerességű alkalmak, a közös alkotás és az alkotásokra kapott és adott reakciók nagyon sokat segítettek abban, hogy rájöjjek, mit is jelent számomra a képalkotás, és miért tudok benne – a mai napig – teljesen elmerülni, és élvezni (majdnem) minden részét.
Az együtt töltött idő alatt nagyon sok témával dolgoztunk, amit eléggé változatos technikákkal oldottunk meg: papírkollázs, rajz, analóg és digitális fotózás, és digitális grafikai anyagokat is készítettünk, és a záró munkánál felmerült bennem, hogy jó volna, ha mozgóképes megvalósítást választanék.
Abban biztos voltam, hogy magamról szeretnék készíteni valamit, ennek az egész folyamatnak a megkoronázásaképpen, de a megvalósításnál az eredeti dokumentarista elképzelésem helyét rövid időn belül fikciós ötletek vették át, amit én animációs megoldással tudtam csak elképzelni, amelyhez a nyersanyagot a saját fényképeim biztosították.
Itt jött be a képbe korunk nagy mumusa/lehetősége: a mesterséges intelligencia, egész pontosan az erre épülő álló- és mozgóképes alkalmazások (Stable Diffusion, Runway ML, Pika, LeiaPix), amelyek segítségével – hagyományos grafikai, animációs és videószerkesztő programokkal kiegészítve – valóra tudtam váltani azt, amit a forgatókönyvemben megálmodtam, méghozzá teljesen egyedül, hűen a képzeletbeli filmem címéhez.
Az alkotás során rengeteg időt töltöttem el a saját anyagaim átnézésével, szó szerint össze voltam zárva az elmúlt 10 évvel és annak minden nehézségével és örömével. Ekkor lett számomra nyilvánvaló, hogy nagyon sokan támogattak engem ezen az úton, csak ezt egyre kevésbé vettem észre a folyamatos fejlődés hajszolása közben.
Mi ebből a tanulság? Számomra az, hogy meg kell tanulni segítséget kérni, ha az ember elakad, és szintén meg kell tanulni azt, hogy hogyan tudunk megszabadulni a teljesítménykényszer okozta szorongástól, valamint meg kell őrizni magunknak az alkotás által okozott örömöt, és törekednünk kell arra, hogy készítsünk valamit saját magunknak, pusztán lelkesedésből.
Ezúton is köszönöm a Belső Kép csapatának ezeket a felismeréseket és a számos együtt töltött órát és közös alkotást, valamint mindenkinek, aki hasonló problémával küzd, azt kívánom, hogy forduljon segítségért, mielőtt egy rossz döntést hoz!