Van egy hely Magyarországon, ahol szinte minden komolyabb rákészülés nélkül le lehetne forgatni bármilyen Poszt Apokaliptikus eposzt: az Inotai Hőerőmű. A 8-as úton autózva nagyon sokszor megakadt a szemem a masszív beton hűtőtornyok látványán, amelyek már a távolból is valami hihetetlen komor, indusztriális kolosszusként meredeznek az ég felé. Régi vágyam volt már egyszer eljutni erre a helyre egy kiadós fotózásra és ez végül idén Februárban teljesült is.
Engem mindig is érdekeltek az ipari helyszínek, szívesen járom körbe és fotózom ezeket a hatalmas vasbeton épületeket, de egy ennyire elhanyagolt állapotban "megőrzött" helyre azért inkább csak a hardcore urbexesek jutnak el és bevallom őszintén én nem tartozom közéjük, éppen ezért nagyon megörültem amikor feleségem megtalálta a Túrajó oldalán azt a vezetett túrát amin végül részt vettünk.
Azonnal tudtam, hogy dokumentálni szeretném a helyszínt, de mivel a rövidebb túrára mentünk ezért a videó készítés az fel sem merült bennem, szóval maradt a fotózás, azzal viszont úgy voltam hogyha már ilyen impozáns helyre megyünk akkor adjuk meg a módját rendesen. Betáraztam életem első fekete-fehér tekercsét anyósom Kiev-4-es távmérős fényképező gépébe, de mivel soha nem használtam korábban, úgy voltam vele, hogy elviszem azért a digitális Lumix S5 vázamat is, de a stílszerűség miatt felcsattintottam rá egy 80-as évek beli analóg Canon FD 35-105mm F3.5 macro utazó zoom objektívet és alig vártam az indulást.
Kora reggel érkeztünk, csípős hideg fogadott minket és már kívülről érezhető volt, hogy "jó helyre jöttünk", szóval egyből előszedtem a gépeimet és "gyorsan" kattintottam néhány képet. A gyors az persze egy rendkívül relatív dolog egy 1971-es géppel, aminek a konstrukciója a XX. század első felében lett kiagyalva. Ez kb olyan mintha ma beleülnél egy régi VW Bogár szovjet másolatának volánja mögé: teljesen archaikus kezelőszervek fogadnak, minden full retro, de szerencsére engem anyósom kitanított rá, hogyan kell az öreg masinát kezelni ezért egész jól elboldogultam, csak hát a kattintások után fogalmam nem volt róla, hogy a képeim hogyan sikerültek.
A gépészkedés közben már csak fél füllel hallgattam a túravezetőnktől a helyszín történetét, amit inkább nem lőnék le ennek a cikknek a keretén belül, viszont a látvány ami elém tárult az maga volt az időutazás... Azok a szobrok, táblák, feliratok valami eszméletlenül meghozták a poszt szocialista Hungarokaliptikus hangulatot...
Bár az Erőművet 2001. december 30-án leállították, meglepően sok eredeti dokumentum, újságok és egyéb használati tárgyak őrzik a régen itt zajló munka emlékét, amitől nagyon autentikus volt a túra, főleg a nagyon felkészült - és jófej - túravezetőnkkel. Rengeteg mindent lehet látni még a főatrakciókon kívül is olyannyira, hogy itt már tényleg kezdtem kicsit elveszni a csoporttól mert órákon át lehett volna még mit nézni a hatalmas területen.
Éppen ezért leginkább a digitális Lumix S5-tel lőttem, amivel még az analóg objektívvel is lényegesen gyorsabban lehetett fotózni mint a Kiev-el. Nagyon jó választásnak bizonyult az öreg 35-105-ös utazó zoom, mert nagyon változatos képeket tudtam vele lőni anélkül, hogy objektívet kellett volna cserélnem, ami valljuk be őszintén nem egy elhanyagolható szempont egy ilyen lepusztult helyen ráadásul a késő téli táj fakó színeit eszméletlen jól visszaadják a képek.
Persze a túra nem csak kültéren zajlott, hiszen bementünk az igazi "nyalánkságnak" számító építményekbe is mint az egykori kazánház épülete, ahol számos filmet forgattak már az évek során, többek között a Szárnyas Fejvadász második részét vagy éppen a Lajkó Cigány az űrbent.
A homályos, teljesen Mad Max-be illő épület belsejében a félhomály találkozott az odakinti déli nap fényével, ami kemény próbára tette a Lumix S5-öt, de alapvetően nem kellett fényerősebb objektívre váltanom, amit ezen a helyen végképp meg sem kíséreltem volna.
A séta következő állomása volt a fődíj: a hűtőtornyok. Ezekről nekem első blikkre a Bolygó Neve Halál jutott az eszembe és ez az érzés egyre csak erősödött ahogy közelebb értem majd végül be is mentem az egyikbe. Az ember csupán egy apró kis lény egy ilyen hatalmas beton tölcsérben, és a csövek bonyolult rendszere leginkább már talán egy Sci-Fi játék pályáira emlékeztet. Itt azért néhány kattintásig átváltottam egy Canon FD 24mm F2.8-as analóg nagylátószögő objektívre, ami egyrészt jobban át tudta fogni ezeket a tereket, másrészt lényegesen élesebb képet eredményezett mint a zoom - igaz a hűtőtornyok után vissza is lett cserélve a két lencse.
Az út tartogatott még érdekességet ugyanis bent voltunk a még mindig üzemelő vezérlő teremben is, erről azonban nem lehetett fényképet készíteni. Odakint azonban megint volt téma: a területen található juhok néztek minket, katasztrófa túristákat végtelen nyugalommal rágcsálva az Erőmű kopár fütakaróját, ezzel remek fotó témát biztosítva. Hamarosan visszatértünk az utolsó megállóhoz, a Művelődési Házhoz, ahol az egykori szocialista kultúrális intézményekre jellemző mozaikok és egyéb jellegzetes berendezési tárgyak fogadtak minket, a klasszikus vörös függönyökkel. Hihetetlen sok még, a falakon megvakult képsorozatokon láthatjuk az Erőmű történetét, aztán bekukkantunk a mozi terembe is, ahol meglepően jó állapotban lévő nézőtér tárult elénk.
A több órás séta nagyon gyorsan elillant és kicsit megkönnyebbülve ülünk vissza az autóba élvezni a gyorsan felpörgő fűtés melegét. Ezt a helyszínt és túrát mindenkinek ajánlom aki fogékony az ipartörténeti helyszínekre és szeretne magának igazi Hungarokaliptikus képeket!